bűnmegelőzés alapjai

Bűntett és büntetés

a modernkori bűnmegelőzés alapjai   

A halálbüntetés szükségességének és elvetésének kérdésre sokféle válasz született a felvilágosodás korától napjainkig. A legegyszerűbben Diderot fogalmazott: Ha a halálbüntetés szükséges, akkor jogos is. A szükségszerűséget kell tehát vizsgálni. A dolog persze korántsem ilyen egyszerű, hiszen a szükségszerűség bizonyításához komoly érvek kellenek. Eduard Dreher azt vallja, hogy a kérdés nem dönthető el hitelt érdemlően. Mindig az adott történelmi helyzet és az adott hatalom jellege határozza meg, hogy büntethet-e az állam halállal. Erkölcsi, világnézeti, politikai, gyakorlati és még számos egyéb szempontot kell mérlegelni ilyenkor.

A felvilágosodás korában még azt tartották fő kérdésnek, van-e egyáltalán joga az államnak, hogy saját polgárát megfossza életétől, és ha igen, akkor mi ennek a jognak az alapja? Azóta a milyen jogon kérdését felváltotta a mi célból kérdése. Kétféle célt szokás emlegetni. Az egyik a megtorlást helyezi előtérbe, a másik az elrettentést. Az első szerint a múltért, azaz megtörtént cselekedetért jogos az élet kioltása. A másik felfogás a jövőre gondolt, eszerint a legsúlyosabb büntetés alkalmas arra, hogy másokat visszatartson a bűncselekménytől.

A halálbüntetésnek mindig is voltak ellenzői, az úgynevezett abolicionisták (a latin abolito szó jelentése: megsemmisítés, megszüntetés; egyszerre utal az élet, illetve a halálbüntetés “megszüntetésére”). Ők egyetlen fő érvet állítanak valamennyi elképzeléssel szembe: az élet kioltásával nem áll helyre az egyensúly. A gyilkos meggyilkolásával mén nem támad föl az áldozat.

Az olasz Cesare Beccaria 1764-ben kiadott Bűntett és büntetés című könyvével az elsők között volt, aki nem elvont eszmék, hanem a gyakorlat szempontjából vizsgálta a témát. Könyvében a túl kemény büntetési rendszer ellen szólt. Akkoriban a halálbüntetésnek hétféle módját ismerték:

  •  fejvétel,
  • akasztás,
  • kerékbetörés,
  • megfojtás,
  • elégetés,
  • negyedelés,
  • megkövezés.

Mindegyiknek volt a bűncselekmény minősítésétől függő “enyhébb” és “szigorított” változata. Olaszországban például az akasztást szívesen összekapcsolták az úgynevezett lebunkózással. Ilyenkor az elítélt a kötélen lógott, a hóhér egy buzogánnyal ütötte, s amikor elájult, megfojtatta.

Beccaria szerint egyébként a halálbüntetés a nemzet harca az olyan egyénnel szemben, akinek megsemmisítését adott esetben szükségesnek vagy hasznosnak véli. A szerző szerint abban az esetben elkerülhetetlen a halálbüntetés, amikor az egyén még szabadságától megfosztva is veszélyezteti a közbátorságot. Beccaria nem nagyon hitt abban hogy a kivégzés az egyetlen fék, amellyel másokat el lehet rettenteni a bűnözéstől. Mert a kivégzés – írja – egyeseknek szórakoztató látványosság, másokban keserűséggel vegyes szánalmat kelt, ez pedig aligha szolgálja az elrettentést. A határ a szánalom, a törvénykezőknek itt kell meghúzniuk a választóvonalat, különben a halálbüntetés az embereknek csak egyetlen példával szolgál.

Érdekes, hogy mi volt az a közvetlen ok, amely Beccariát a Bűntett és büntetés megírására ösztönözte. 1762 március 9-én Jean Calas toulouse-i polgárt kerékbe törték. Ártatlan volt, Hatvannyolc éves, kereskedő, negyven esztendeje élt a városban. Maga és családja protestáns, kivéve egyik fiát, aki kitért. A másik, Marc Antoin nyugtalan, önmagával meghasonlott ember volt, kereskedőnek is, ügyvédnek is alkalmatlan. Egy este a fiú öngyilkos lett. Amíg Calas és háza népe elmentek az elöljáróságra, az utcán összecsődült tömeg pletykálkodni kezdett: bizonyosan az apja ölte meg Marc Antoint, mert nem helyeselte, hogy a fiú el akarta hagyni hitét. Az a hiedelem élt ugyanis a köztudatban, hogy a protestánsoknak meg kell ölniük vagy öletniük hitehagyott gyermeküket. A “jól értesült” tömeg a részleteket is számba vette: az öngyilkosság előtt egy nappal a protestánsok közössége eldöntötte, hogy Marc Antoint barátja, Lavaisse fogja megölni – híresztelték. Mivel az apát vélték bűnösnek, az ügy végkimenetele nem volt vitás: kerékbe törték. Később, amikor az öngyilkosság ténye végül is kiderült, a bírák az ugyancsak perbe fogott anya és a másik fiú, majd Lavaisse és a szolgáló felmentését határozták el. A teljes felmentés azonban egyértelműen azt jelentett volna, hogy a bírák beismerték tévedésüket: vagyis a kerékbe tört Jean Calas ártatlan volt. Ezért aztán különféle apróbb büntetéseket szabtak ki rájuk, például száműzést.

Az eset nagy port vert fel. Milánóban az Il Caffe társaság, mely az enciklopédisták tanulmányozására alakult, megbízta Beccariát, hogy írjon egy tanulmányt, amelyben kimutatja az érvényben levő büntetőjog hiányait. Az Il Caffe elnöke, Verri gróf szorgalmazta leginkább a dolgot, hiszen mint a városi tanács által kirendelt börtönlátogató, tisztában volt a helyzettel. Beccaria megírta a Bűntett és büntetés (Dei Delitti e della pene) című könyvét. Mindössze egyetlen esztendőre volt szüksége ehhez.

 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén a következő történettudományi és jogtörténeti pályázatot hirdették ki:

Határoztassék meg a büntetés értelme és czélja; adassanak elő annak bizonyos elvei, s ezekhez alkalmazható nemei; fejtessék meg, találhat-e köztök helyet a halálbüntetés, és melly esetekben, miképpen, és milly sikerrel gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban!

A kérdésre 12 válasz, vagyis 12 pályamunka érkezett be. Az első és a második díjjal jutalmazott írásokat 1841-ben Budán könyv alakban kiadták. Ezek a dokumentumok azt jelzik, hogy a XIX. század közepe táján már Magyarországon is vitatták: szükség van-e a halálbüntetésre?